You make me warm (Xiumin/Chen) {fordítás}

Eredeti történet: You make me warm
Író: CHENDANCINGMACHINE
Páros: Chen (Jongdae) x Xiumin (Minseok)
Érintett banda: EXO
Korhatár: 12
Figyelmeztetés: Fiú x fiú szerelem

Jongdae mindent szeretett Minseokban.

Szerette, ahogy szinte kirobbant belőle a nevetés és hogy játékosan csapkodta a vállát, mikor elmondott egy viccet - még akkor is, ha a poén béna volt. Szerette, hogy a gyönyörű, mandulavágású szemei vékony csíkokká húzódtak, miközben a távolt kémlelte, aztán mikor végre meglátta őt, elmosolyodott, és addig integettek egymásnak, míg bele nem sajdult a válluk.

Azt is szerette, hogy minden egyes alkalommal, mikor ugratásból megijesztette őt, félelmében hangosan zihálni kezdett vagy magas hangon felsikított. Mikor rájött a csínyre, mérges lett.  Olyankor felfújta amúgy is pufók arcát és kissé elpirult zavarában. És különösen szerette benne azt is, hogy mindig megbocsájt neki a gyerekes tréfáiért, és veszekedés helyett inkább megöleli őt.

De legjobban az ölelését szerette. Minden alkalommal, mikor karjaival átölelte Jongdae vállait, a fiatalabb szíve olyan hevesen kezdett dobogni, hogy attól félt, egyszer átszakítja a mellkasát. Minseok sok öleléssel ajándékozta már meg, de legtöbbször általában a téli időszakban bújt hozzá, mikor mindketten remegtek a hidegtől és szükségük volt valamire, ami felmelegíti őket. Olyankor Jongdae szintén átölelte hyungját, egészen addig tartotta szorosan a karjaiban, míg Minseok kínosan feszengeni nem kezdett, mikor ráeszmélt, hogy milyen régóta simulnak egymáshoz. 

Habár az idősebb néha kicsit furcsának találta az ilyen helyzeteket,  Jongdae szerint ez így teljesen rendben volt.

Már azzal is megelégedett volna, ha hyungja őt öleli egész álló nap.

***

Az apró konyhát a forró serpenyő sistergése és Jongdae kedvenc dallama töltötte be. A fiú kevéske olajat öntött a serpenyőbe, megvárta míg lassan eloszlik az alján, majd óvatosan beletette a felszeletelt zöldségeket. Egészen addig pirította őket, míg ropogósak nem lettek.

A főzés nem igazán tartozott a kedvenc időtöltései közé, sőt... egészen undorodott a saját főztjétől, de ennek ellenére mégis gyakran tevékenykedett a konyhában; nem volt más választása, egyedül kellett boldogulnia, hiszen egyedül élt. Nem volt senki az életében, aki ételt készített volna neki. Igaz, hogy rendelhetett volna egy étteremből, de próbálta kímélni a testét és a pénztárcáját.

Halkan dúdolta tovább a dalt, míg meg nem érzett egy pár kart fonódni a dereka köré. Annyira megijedt, hogy elejtette a kanalat, amivel azelőtt az ételt kavargatta. Hirtelen összerándult, majd félelmében lefagyott pár másodpercre, de aztán meghallotta Minseok hangját.

- Jó estét!

- M-minseok?! Jesszus! Abba kell hagynod a settenkedést!

Az idősebb vidáman kacagott, miközben Jongdae pólóját rángatta, így akarta rávenni, hogy forduljon meg az ölelésében. 

A fiú gyorsan hátrafordult, és meglátta a Minseok arcán húzódó hatalmas mosolyt.

- Ez a bosszúm, amiért folyton megviccelsz. Amúgy is... tudod, hogy mindig így köszöntelek, mióta pótkulcsot is kaptam tőled.

Jongdae kicsit összeráncolta a szemöldökeit, ahogy Minseokra nézett, de aztán szokás szerint, játékosan összedörgölte homlokaikat. 

- Nos... Akkor kedvesen figyelmeztetnem kell téged, hogy azt a kulcsot arra az esetre adtam, ha véletlenül elhagynám az enyémet, nem pedig azért, hogy bármikor besétálj a lakásomba.

- Most már beletörődtél, hogy nem fogok rád hallgatni, ugye? - vigyorgott, miközben szemöldökeit viccesen fel-le mozgatta.

A fiatalab végül felsóhajtott halvány mosollyal az arcán, majd megölelte legjobb barátját. Az állát Minseok feje tetejére támasztotta, beszéd közben pedig a hajába motyogott. 

- Neked is jó estét, Min.

Kellemes csend uralkodott a helyiségben, míg egymást ölelték. Jongdae lehunyt szemekkel próbálta kiélvezni a helyzetet, amennyire csak tudta - mint ahogy mindig is tette, ha Minseok magához húzta őt. 

- Jongdae...?

- Hmm?

- Ömm... megégett a vacsorád - jelentette ki halkan.

A fiatalabb szemei hirtelen kinyíltak, ahogy eltolta magától a barátját, és a tűzhely felé pillantott.

- A vacsorám!

Elakadt lélegzettel figyelte az égett zöldségeket a sistergő serpenyőben,  majd gyorsan lekapcsolta a tűzhelyet, mikor lángcsóvák csaptak fel az edényből.

- Gyorsan tedd rá a fedelét!

- Csinálom! Csinálom! - Jongdae pánikolva ütögette a tetőt a serpenyőhöz. Szerencsére lassan elaludtak az apró lángcsóvák. - És most mégis mit fogok enni? - Arcát jobb tenyerébe temetve nyöszörgött, már előre unva az újbóli vacsorakészítést. 

- Ez, kedves barátom... - kezdte Minseok, ahogy egyik karját a fiú vállára helyezte. - egy jel.

- Egy jel? - Felhúzott szemöldökkel méregette az idősebbet, nem értve a célzást.

- Pontosan! Ez egy jel, hogy neked és nekem el kell mennünk vacsorázni.

Jongdae már tiltakozóan emelte fel egyik kezét, hogy elutasítsa az egészségtelen ételt, de Minseok ragyogó szemeit látva sóhajtott.

- Okés. Nyertél. De csak azért, mert nincs kedvem újra főzni - jelentette ki.

- Szerintem pedig, az az egyetlen oka, hogy szörnyen vágysz arra, hogy a legjobb barátoddal tölts egy kis időt. 

- Reggel is együtt voltunk!

- Talán meguntál engem, Kim Jongdae?

- Hmm... Talán.

- Hogy merészeled?! Már évek óta barátok vagyunk! Nem rázhatsz le így! Amúgy sem tudnál pótolni engem. Ha meg is próbálnád, biztosan borzasztóan éreznéd magad, mert nem találnál olyan havert, mint--

- Vicceltem - nevetett halkan Jongdae, ahogy arcát megcsípve félbeszakította az alacsony fiút a nagy hablatyolása közben. Széles vigyor terült el az arcán Minseok durcás pofiját látva, miközben megpróbálta ellökni a kezét. 

- Pff! Te meg a vicceid...

- Tudod, hogy sohasem cserélnélek le, Min.

Félénk mosollyal bólintott az idősebb, jobb kezével pedig bal alkarját dörzsölgette zavarában.

- Tudom... Csak biztosra akartam menni, oké?

- Rendben, rendben. Menjünk és vegyünk kaját, mielőtt meggondolom magam!

A két férfi egymásra nevetett. Minseok elráncigálta legjobb barátját az ajtóhoz és gyorsan felvetette vele a kabátját és a cipőit. Ahogy Jongdae végzett, kisétáltak a kis lakásból. Arcukat megcsapta a hideg levegő, végtagjaik pedig remegni kezdtek.

Megérkezett a tél az országba. A fagyos dér megcsípte a narancssárga leveleket, így azok lassan lehulltak; a fákat meztelenül hagyva vándoroltak az utcákon. 

Minden egyes lélegzet fehér foltot hagyott maga után a levegőben. Minseok barátjához közelebb lépve sétált tovább halvány mosollyal az arcán. 

Jongdae zsibbadt ujjaival megfogta az idősebb apró kézfejét, és összekulcsolt kezeiket a saját kabátzsebébe csúsztatta, hogy ne fázzanak. Ez a gesztus rózsaszín pírt csalt Minseok  amúgy is kipirult arcára.

- Így jobb? - kérdezte halkan, miközben kicsit megszorította a tenyerét.

- Igen, egy kicsit. Köszönöm. 

Csöndben haladtak tovább az utca sarkában lévő kis kínai étterem felé. Mikor együtt vacsoráztak, mindig itt vették meg az ételt. Jongdae felajánlotta, hogy ehetnének máshol is, de Minseok minden alkalommal elutasította. Hiszen miért ennének máshol, mint a kedvenc éttermükben?

A fiatalabb kinyitotta az ajtót, és a helyiségbe lépve megérezte a levegőben úszkáló finom illatokat, izmai pedig elernyedtek a kellemes meleg hatására. A hely teli volt emberekkel, szinte minden asztal foglalt volt már.

- Remélem van még hely számunkra... - Minseok aggódva grimaszot.

- Ne aggódj, Min. Mindig lesz hely számunkra. Hiszen a törzsvendégeik vagyunk, emlékszel?

- Mondja az, aki "ki akart próbálni valami újat" és máshová menni.

- Oké, akkor talán csak te vagy a törzsvendégük.

- Rendben. Ameddig hozzám hűséges vagy, én boldog vagyok - nevetett az idősebb, és játékosan a másik férfi vállába boxolt. 

Jongdae összerezzent, és dörzsölgetni kezdte a fájó területet; csúnyán nézett Minseokra, míg egy barátságos küllemű férfi oda nem ment hozzájuk, hogy üdvözölje és egy asztalhoz vezesse őket. Megköszönték a segítséget, leültek a helyükre, és az étlapot kezdték el tanulmányozni. Miután választottak és rendeltek, türelmesen várták az ételt.

Jongdae arcát a kézfejére támasztva könyökölt az asztalon, és a mellettük levő ablakot bámulta. Úgy tűnt, hogy az utcán elsuhanó tömeget figyelte, de valójában a vele szemben ülő fiú tükörképét fürkészte. 

- Mit nézel, Dae?

- Hmm? Ömm... csak nagyon várom már, hogy essen a hó.

- Szerinted hamarosan esni fog?

- Igen, főleg, hogy az elmúlt napokban már fagyott. Biztos vagyok benne, hogy ma éjszaka esni fog.

- Hogyan lehetsz benne biztos?

- Nem tudom... Csak úgy érzem, hogy meg fog történni.

- Azt hiszem, igazad van. Nagyon remélem, hogy ma végre havazik.

- Miért? - kérdezte kíváncsi tekintettel.

- Mert... - suttogta az ölébe nézve. - látni szeretném a legjobb barátommal.

Ajkai sarkában apró mosoly bújkált, arca pedig enyhén kipirult a fiú vallomását hallva. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de az ételt hozó pincér miatt mégsem kezdett bele. Megköszönték a kedves, mosolygós úrnak, mielőtt visszament a konyhába.

Mindketten felkapták az evőpálcikájukat, és beszélgetve fogyasztották el a vacsorát. Mindenfélét szóba hoztak, ami csak eszükbe jutott, és végig kacagták a vacsorát.

Miután a desszertet is befejezték, úgy döntöttek, ideje haza menni. A fiatalabb kinyitotta az ajtót Minseoknak, majd kisétált utána. Jéghideg szél ölelte át őket, akár egy gonosz kígyó. Az idősebb összerándult a hirtelen jött hűvösre, és automatikusan Jongdae-hez bújt, hogy felmelegedjen.

- H-hideg van - motyogta, arcát pedig még jobban a fiú mellkasához nyomta.

Jongdae meglepődve pislogott, mikor barátja ölelésében találta magát. Alsóajkát beharapva próbálta visszafogni a nevetését; kétszer is meggondolta, végül karjait az apró fiú köré fonta, hogy ne remegjen annyira. 

- Szeretnél ma nálam aludni?

- Ha nem bánod.

- Persze, hogy nem. Tudod, hogy mindig szívesen látlak. Amúgy sem akarom, hogy halálra fagyj hazafelé menet.

- És én ezért nagyon hálás vagyok.

- Legjobb barátként ez a dolgom.

- Mi a dolgod?

- Hát hogy vigyázzak rád, butus.

- H-hé! Nekem kellene vigyáznom rád, mivel én vagyok az idősebb.

- És mégis én gondoskodom rólad. - Minseokot mosolygásra késztették ezek a szavak.

Mikor már éppen el akartak húzódni egymástól, hogy elinduljanak, apró hópelyhek kezdtek hullani, gyönyörű mintázatot hagyva a járdán.

- Igazam volt - suttogta Jongdae és egyik kezét az idősebb arcára simította, hogy letörölje az orrára hullott, már megolvadt pelyhet, miközben csodálattal figyelte szép vonásait.

- Igen. - Minseok halkan válaszolt barátja sötét szemeibe nézve. - Azt hiszem... Úgy érzem, hogy ma este valami más is történni fog.

- Oh? És mégis--

Egy pár puha ajkat érzett az övéhez nyomódni. Teljesen ledöbbent egy pillanatra, végül felemelte jobb kezét, és az idősebb nyakára simított. Szorosan lehunyta a szemeit és lágyan csókolt vissza. A fagyos szél helyett már csak a bizsergető melegséget érezték egész testükben, ahogy ajkaik lassan mozogni kezdtek. Jongdae szíve hevesen vert, hasában pillangók repkedtek a boldogságtól.

Mikor levegő után kapkodva elváltak egymástól, a fiatalabb Minseok homlokához döntötte sajátját, és ahogy tekintetük találkozott, mélyen elpirultak. Mindketten ziháltak, a hideg miatt látható meleg leheletük keveredett a hűvös levegőben.

- Már nem f-fázok - suttogta az idősebb, miközben a barátja kabátját birizgálta.

- Már én sem - sóhajtott, majd Minseok homlokára csókolt.

A szerelmes pár ugyanúgy egymást ölelve álldogált továbbra is, és aranyos vallomásokat suttogtak egymásnak a hóesésben. 

Mikor hidegebb lett, Jongdae megfogta kedvese kezét, és csendben visszavezette a lakásához. Ez idő alatt megpróbálta kordában tartani hihetetlen sebességgel dübörgő szívét, amit legjobb barátja finom csókjának gondolata okozott. Ez egy olyan dolog volt, amiről csak álmodhatott, valami, amiről sohasem hitte igazán, hogy megtörténhet; Minseok kezdeményezett.

A séta nem tartott sokáig, csak pár háznyira voltak a lakástól. Mikor megérkeztek, Jongdae elővette a kulcsait a kabátzsebéből, és kinyitotta az ajtót. Bent levette a cipőjét és a kabátját, ahogy Minseok is. 

A fiatalabb úgy döntött, hogy készít valamit inni, ami majd felmelegíti őket, Minseok pedig inkább a hálószobában akart lepihenni, míg barátja a konyhában sürög-forog.

Jongdae megvárta míg kedvese besétál a hálóba, aztán ő is elindult a konyhába. Boldogan mosolygott, mikor ismét eszébe jutott Minseok édes csókja. Halkan sóhajtott, majd kinyitotta a konyhaszekrényt, hogy kivegyen két bögrét. Letette őket a konyhapultra és belekezdett a forró csokoládé készítésébe. Jó sok tejszínhabot tett rá, mert tudta, hogy Minseok az év ezen részében mindig ezt issza - különösen, ha ő készíti el.

Néhány perccel később befejezte a forró ital készítését, óvatosan beleöntötte a bögrékbe, amiket aztán rátett egy tálcára. Vigyázva emelte fel a tálcát a pultról, és néma léptekkel közeledett a hálószoba felé. Egyik lábával meglökte az ajtót, ami lassan kinyílt, és belépve meglátta a paplan alatt kucorodó barátját, aki éppen az ablakon nézett ki.

Minseok csak pár másodperccel később vette észre, hogy Jongdae belépett a szobába. Felült az ágyon, rámosolygott kedvesére és finoman meglapogatta a mellette lévő üres helyet. A fiatalabb elkuncogta magát, letette a tálcát az éjjeliszekrényre, majd bemászott az ágyba. Leült az idősebb mellé, de Minseok elhúzódott és inkább Jongdae lábai közé fészkelte magát.

- Végre visszajöttél - azzal finoman szerelme nyakához dörgölte az orrát, és mélyen beszippantotta kellemes illatát.

- Hiányoztam?

- Persze.

- Azt hittem, már alszol.

- Hogyan tudnék? Hiszen ma végre megcsókoltam a páromat - nevetett Minseok, és karjait Jongdae nyakába rakva közelebb húzta magához.

- Párodat, mi? - Vigyorogva ölelte át a kedvesét, majd pajkosan húzogatni kezdte szemöldökeit. - Kaphatok egy újabb csókot?

- Miután megittam a forrócsokimat.

- De--

Ugyanazok az édes ajkak szakították félbe, mint korábban, ugyanolyan lágy csókkal.

***

Jongdae mindent szeretett Minseokban.

Szerette, ahogy hangos nevetésben tört ki, mikor túl sokáig bámulták egymást szerelmes tekintettel. Szerette, ahogy enyhén csücsörítette a puha ajkait, minden egyes alkalommal, mikor csókot kért tőle.

Azt is szerette, mikor megfogta a kezét, és összekulcsolta az ujjaikat. Ilyenkor Jongdae mindig lenézett a kezükre, és arra gondolt, hogy milyen tökéletesen passzolnak a tenyereik egymáshoz - akár két puzzle-darab.

De legjobban az öleléseit szerette. Akármikor meglátta őt közeledni, gyorsan felé szaladt és karjaival szorosan ölelte. Olyankor Jongdae viszonozta a gesztust, egészen addig tartotta a karjaiban, míg el nem érkezett az ideje, hogy elváljanak egymástól - többnyire az emberek bámulása miatt.

De Jongdae szerint ez így teljesen rendben volt. 

Már azzal is megelégedett, ha az idősebb átölelte őt, hiszen megengedhette magának azt a luxust, hogy bárhol és bármikor megérinthesse.